A reggel, - ahogy az lenni szokott - a telefon dúdolásával kezdődött. Fél kézzel nyúltam érte, de valami meleg, puha, és szőrös dologba akadt a kezem, ami az érintésre dorombolni kezdett, majd két lábra támaszkodva, hideg nóziját az enyémhez dugva kívánt jó reggelt.
Ekkor viszont már olyan hangosan dorombolt, hogy a kedvesem is felébredt, és suttogva köszönt nekünk. A szőrmóknak ennyi kellett. Ahelyett, hogy hívott volna a tányérjához, ahogy szokott, egy hatalmas, mégis puha ugrással kettőnk közé vetette magát, és úgy feküdt le, hogy egyikőnk se maradhasson ki a simogatásból. Félálomban, kezeinkkel néha egymást érintve (nem olyan nagy a cicus, hogy ne találkozzanak össze), erre a „zenére” ébredtünk fel. Az első érintésre egymásra néztünk a résen, amit szemünkből képeztünk, és megszülettek a nap első mosolyai. Tökéletes egységet képeztünk így hárman, melyet a cicus folyamatos dorombolása tett még meghittebbé.
Szeretem ezt a nyugodt, harmóniával teli érzést, mely hihetetlenül megkönnyíti a nap megkezdését, energiával tölt fel, ugyanakkor meg is nyugtat…
(Jakab Réka)
|