Érdekes témába futottam bele a napokban. Egyik ismerősömmel beszélgetve jutottunk el egy elgondolkodtató kérdéskörig: Az ember mindig ösztönösen tudja, hogy mire van szüksége? Hogyan alakultak ki a régi sémák életünkkel, viselkedésünkkel, játékainkkal kapcsolatban? Mai fejlett világunk vajon valóban fejlődött-e minden tekintetben, vagy vannak visszacsúszások benne? Elavultak-e gyerekkori játékaink, vagy megállják helyüket mostani modern világunkban? És egyáltalán honnan vettük azokat a mintákat, melyeket ma már szakemberek oktatnak gyermekeinknek?

A téma gyermeke különórái kapcsán került terítékre. Kisfia ugyanis teljesen egészséges, korához mérten mindenben a kívánt szinten lévő gyermek, de az anyuka teljesen biztos akar lenni abban, hogy megfelelően fejlődik a továbbiakban is a poronty, így szakember által vezetett, külön mozgásórákra hordja. Azért nevezem így, mert nem valamilyen sportóráról beszélünk, hanem olyan csoportos, közös játékokon alapuló foglalkozásról, aminek az alapja a mozgás.

A furcsaság most következik: semmi egyebet nem csinálnak a gyerkőcök, mint fél lábon ugrálnak, fogócskáznak, labdával, karikával, szalaggal, kötéllel, és egyéb eszközökkel ügyességi játékokat játszanak. Meglepő. Ugye most mindenkinek a gyerekkora jutott az eszébe? Amikor az udvaron ugróiskoláztunk fél lábon, amikor a kifeszített gumik között megadott séma szerint ugrálva versenyeztünk („gumiztunk”), amikor labdával dobáltuk a falat egy mondókára, közben különböző ügyességi feladatokat kellett megcsinálnunk mielőtt elkaptuk, vagy egyszerűen versenyt rendeztünk ugrókötelezésből, hullahopp karikázásból. Meglepő módon pont a fenti mozgásokat végeztük. Teljesen ösztönösen. Mozgásterapeuta nélkül.

Miért fontos ez?

Már korai magzati korban, pár hetesen is mocorgunk, úszkálunk odabent a magzatvízben, csak annyira kicsik vagyunk, hogy ez még nem érezhető odakint. Sokszor tapasztalható, hogy a magzat belesimul a simogató kézbe, odagömbölyödik a pocakban, ahol várják. A mozgás tehát elemi velejárója életünknek.

Mozgásunk fejlődése ráadásul elválaszthatatlanul összefügg idegrendszerünk fejlődésével. A különböző életszakaszban végzett mozgások a központi idegrendszer egy-egy meghatározott területének irányítása alatt állnak. Ebből következően magától kívánkozik a megállapítás, miszerint ha kimarad a mozgásfejlődés bármelyik szakasza (vagy nem gyakorlódik be eléggé), az a kapcsolódó érzékelő és irányító központok elégtelen fejlődéséhez vezet, ami a későbbiek során tanulási, viselkedésbeli problémákhoz is vezethet. Ennek oka, hogy a mozgás segítségével járódnak be az idegpályák, mely végeredménye, az agy megfelelő fejlődése.

Arról nem is beszélve, hogy a mozgás öröme biológiai szinten is megjelenik, és a végrehajtás sikere befolyásolja a személyiség későbbi fejlődését, és nagyban hozzájárul a gyerekkori pozitív élményekhez.

Ne feledjük tehát, hogy ha valami kimarad a gyerek mozgásfejlődése során, annak nem csak oka, de következménye is van!

Nem gondolom, hogy súlyos ezreket kéne költeni terapeutákra, és speciális foglalkozásokra (hacsak orvosilag nem indokoltak). Egyszerűen menjünk ki a játszótérre a gyerekkel, és tanítsuk meg őket gyerekkorunk játékaira. Ha nálunk működött, biztos, hogy náluk is fog. Hiába a sok modern játék, a számítógép előtt ülve nem fog a gyerek megfelelően fejlődni, akármennyire is „fejlesztő” a játék, amit játszik.

(jr)