Miről is szólt az ünnep, ha nem az eszem-iszomról, a sok ajándékról, és a sok-sok csillogó díszről és világító kütyüről, amiktől már két lépést nem lehet úgy tenni, hogy az ember ne akadjon bele, és ne tegyen valami komoly kárt a törékeny dolgokban.

Szólhatott volna, mondjuk a szeretetről. De hogy működik ez? Összeáll a család, mindenki megölel mindenkit, és mosollyal az arcunkon álldogálunk a fa előtt addig, amíg szédülni nem kezdünk? Mi adja azt klasszikus karácsonyi hangulatot?

Emlékszem, régebben minden karácsonykor elolvastam Charles Dickenstől a Karácsonyi Ének című kísértet históriát. Ez akár olvasva, akár filmben nézve, megteremtette azt az úgynevezett „christmas feeling-et”. Legalábbis nekem. De persze nem várható el senkitől sem, hogy egy könyvtől, vagy egy filmtől máris áthassa az "ünnep szentsége", és felmelegítse a szívét. Utóbbira talán tényleg csak a szeretet képes. (Habár, ha elég szeretet van egy műben, és az a mű tényleg egy remekmű, akkor miért ne érinthetné meg igazán befogadóját?)

A "szeretet ünnepe". Olyan átkozottul szentimentálisan hangzik, hogy már-már giccses. Mégis, amikor az ember érzi a többiek közelségét, az otthon melegét, a biztonságot, szól az ősrégi bakelitről a „szájlent nájt” (persze magyarul), nos, van abban valami szent. Tudjuk, hogy a szent mit jelent? Azt jelenti: "megtisztult." Megtisztult. Ízlelgessük egy kicsit ezt a szót. Ami megtisztult, az valaha koszos volt. Lássuk csak, hányféle szenny mocskolhatja be az emberi lelket? Miktől kell megtisztulni? Ha a Karácsony a szeretet ünnepe, akkor ezen a napon nyilván mindattól meg kell szabadulnunk, ami a szeretettel ellentétes. Azaz: düh, irigység, gyűlölet, a harag bármilyen formája, bosszúvágy, kapzsiság, káröröm, gonoszság, vagy ezek keveréke. Ezek az érzések nemcsak másoknak ártanak, de azoknak is, akik a szívükbe engedik őket.

Mindegy, milyen "szent célokért" küzdesz, mindegy, milyen cél szentesíti a „gaz” eszközt. A gaz, az gaz marad. A "gaz" sosem lesz "igaz". Nem az a lényeg, hogy mi a cél, hanem hogy miként igyekszel elérni. Másokkal karöltve, vagy másokon keresztül? Tehát a békesség megteremtése érdekében feltétlen fel kell hagyni mindazzal, ami a békességet kizárja. Az embernek meg kell tisztítani a szívét a negatívumoktól annyira, amennyire csak lehetséges. Nem úgy nézni másokra, hogy hogyan árthatnánk nekik, és nem csak arra koncentrálni, hogy ők mennyi fájdalmat okoztak már nekünk. Itt előkerül tehát a megbocsátás is. Megbocsátás, tolerancia, önzetlenség. Nehéz dolgok ezek. Az ember könnyedén beszél róluk, de amikor a megvalósításukra kerülne a sor, legtöbb esetben megbukik. Azt is megmondom, hogy miért. Nagy önfegyelmet kívánnak. Gyakrabban állunk le viaskodni másokkal, mint ahányszor szembeszállunk saját indulatainkkal. Hányan vannak, akik elvárják környezetüktől a legmagasabb fokú alkalmazkodást, ők maguk pedig minden apróságon felhúzzák magukat?

Az életre tulajdonképpen tekinthetünk úgy, mint egyfajta adok-kapok játékra. Ha kedves vagyok másokhoz, legtöbb esetben jól fognak hozzám viszonyulni, ha pedig goromba vagyok, és türelmetlen, szinte minden esetben ezt fogom visszakapni, vagy talán még több rosszat. Ezek után kérdem én: megéri ezt az állandó csatározást folytatni? Nézzünk körül! A világ tele van konfliktusokkal, melyek kezelése többnyire jóval több erőszakkal történik, mint amit az egyes helyzetek megkívánnának. Az önvédelmen kívül, vagy mások védelmén kívül nem tudom, hogy egyáltalán indokolt e bárminemű erőszak alkalmazása embertársainkkal szemben.

Jól elkanyarodtunk a Karácsonytól. A lényeg tehát, hogy a dekoráció önmagában kevés. Nem azt mondom, hogy nem számít, de kell egyfajta belső tisztaság, a Karácsony igazi élvezetéhez. Persze az ajándékok is számítanak, de olykor egy ölelés többet ér a legdrágább csecsebecsénél.

Nos, ti hogy látjátok? Csak karácsonykor kell odafigyelni egymásra?

(Ifj. Pikó Sándor)