Bár szerintem mindenki ismeri a történetét, hiszen évről évre ontja a média minden fórumán, és már a csapból is ez folyik, de az újak kedvéért végezzünk egy gyors összegzést.

Az ünnepen, ami kis hazánkba csak 1990-ben tört be, Szent Valentinra emlékeznek az emberek világszerte. Ekkor majd’ két hónappal karácsony után újra megajándékozzuk szeretteinket. A történet a legendák szerint két szálra vezethető vissza. Az egyik szerint a római birodalom február 15.-re eső, Luperca istennő, és Juno istenasszony tiszteletére megrendezett ceremóniájához kötődik, mikor is a tavasz közeledtét és a fiatal szerelemeseket ünnepelték. A másik, egy, azóta szentté avatott római pap Szent Valentin története, akit a legendák szerint II. Claudius császár idején (III. század) börtönöztek be keresztény vallása miatt, majd 270. február 14.-én ki is végeztek. Raboskodása közben beleszeretett a börtönőr vak lányába, akinek visszaadta látását a monda szerint. Az utolsó üzenete a kivégzés előtt a lánynak a „A Te Valentinod” volt, ami azóta a fiatal szerelmesek üzenetévé vált szerte a világon. A február 15.-i ünnepet azután Kr.u. 496-ban Gelasius pápa változtatta február 14.-re (összevonva a két eseményt), Szent Valentin napjára, mivel a halott pap pártfogói róla nevezték el a napot, és kikiáltották a szerelem és szeretet ünnepének.

Eddig a múlt, most nézzük a jelent. Az elgondolás mindig tetszetős, mely szerint éljünk szeretetben, egymásra odafigyelve, érzéseinket kimutatva. Legyünk türelmesek, megértők, és segítőkészek mások iránt, főleg a családtagjainkkal, és barátainkkal szemben. Mindig. Ne csak az év pár napján, az arra „hivatalosan” kijelölt időszakokban, amikor már-már kötelező szeretettől-szerelemtől áradóan, átszellemülten járni-kelni egész nap. Szerelmünket ne csak ezen a napon kényeztessük, ünnepeljük, hanem az év minden napjának minden órájában. Ez az elgondolás gyakorlatilag kettéosztotta társadalmunkat „valentinozókra” és a harcos ellentáborra.

A „valentinozók” azok, akik azonosulni tudnak az elgondolással, és tartják az ünnepet. Persze az ő csoportjuk is osztható a fanatikus és a csöndes eleganciával ünneplő részre. Tőlem ugyan távol áll a „mindenpirosszivecskésésrózsás” hozzáállás, de azért nem vetem meg azokat, akik élvezik ezeket a dolgokat. Inkább a csöndesebben ünneplők táborába tartozom, a nyugodt, gyertyafényes vacsorával, vagy valamilyen közös programmal. Mert az ugye teljesen mindegy, hogy mit csinálunk, csak tegyük azt párban úgy, hogy mindkettőnknek élvezetes, és lehetőleg emlékezetes percek legyenek.

Azonban sokakból hoz ki ez a „kötelező” ünnep számomra teljesen érthetetlen ellenállást. Rengetegszer hallottam / hallok utálattal, elutasítással teli fröcsögő indulatokat emberek szájából, amikhez persze személyenként kapcsolódik egy-egy ideológia véleményük alátámasztásaként. Jó, persze, nekem se mondja meg senki, hogy mikor, hogyan, kit szeressek, mit érezzek mások iránt, de azért elgondolkodtató a magatartásuk. Számomra legalább is. Attól, hogy kineveztünk egy napot, még nem dől össze a világ. Vajon mi az oka az érthetetlen elutasításnak? Mitől lesznek ennyire dühösek ezek az emberek? Talán attól, hogy van párjuk, de kapcsolatuk távolról sem tökéletes? Zavaró, ha felhívják a figyelmet hibáikra, rosszul működő dolgaikra? Vagy attól, hogy pár nélkül vannak, amivel lehetetlen nem szembesülni ezen a napon? Ezek alapján akkor ne tartsunk karácsonyt sem? Szerintem minden heves ellenállás az egyén belső, megoldatlan, folyamatosan keringő problémájára utal.

Nem értem az ellenállást. Kicsit olyan ez, mint a felnőtt filmek kérdésköre. Természetesen senki nem nézi őket, de mindenkinek pontos, határozott véleménye van róla. Attól, hogy elkészítik őket, nem kell nézőjükké válnunk, de akkor pocskondiázni sem kell őket. Attól, hogy nekem nem tetszik valami, még nem biztos, hogy másnak nem okoz örömet, és attól, hogy odavagyok valamiért, az még nem válik kötelező érvényűvé mások számára is.

Ha van valaki, akit szerethetek, akkor azért örülök ennek a napnak, mert színt visz a hétköznapokba, ha nincs, akkor meg tudom ajándékozni (szeretetemmel) családomat, barátaimat. Mi ebben olyan borzasztó? Amúgy meg, ha nem akarok foglalkozni vele, tudomást sem veszek róla.

Tehát teljesen mindegy, hogy mit mond a világ, mit írnak elő az emberek, az ünnep bennünk van, általunk jön létre, és értünk él.

(jr)