Ahogy napról napra figyelem a tavasz újabb ébredését, újra felötlött bennem 15 évvel ezelőtti vizsgáim képe. Az összefüggést ne keresd, de persze biztos, hogy nagymértékben hatott rá, hogy a tv, rádió folyamatosan az érettségiről és a szakvizsgákról beszél.

Akkoriban még szakmát akartunk szerezni, nem a diploma volt a cél, hanem, hogy sikeres szakmunkásvizsga után végre dolgozhassunk, saját keresettel rendelkezzünk. Így persze a szülők is felnőttként kezelhettek azonnal (vagy legalább is ez volt a mi célunk vele).

No, nem mondom, hogy végiglógtuk azt a bizonyos három évet, de így visszagondolva sokkal többet tanítottak, mint amennyit ténylegesen megtanultunk. Mai fejjel nem merném újra bevállalni az akkori vizsgámat azzal a tudásanyaggal. Még most is meglepődöm vakmerőségünkön, hiszen az írásbeli előtt 3 napot kaptunk hiányos tudásunk felfrissítésére.

Barátnőmmel, Kovival, annak biztos tudatában mulattuk át a hosszú hétvégét, hogy hiányaink sokkal többen vannak, mint tudásunk, és ez már behozhatatlan. Rémlik, hogy aludtunk is, de nem biztos. Mindenesetre a vizsga napján együtt indultunk lenullázott aggyal, az esélytelenek biztos nyugalmával a suliba. Út közben árgus szemekkel figyeltük a szerencsehozó bácsinkat, aki reggelente az erkélyen álldogált fehér trikóban friss levegő után áhítozva. Már nem tudom, hogy miért, de úgy gondoltuk, ha kint van a bácsi jó napunk lesz, ha nem, hát nem. Szerencsére azon a reggelen is kint állt, és a menetrendszerűt váró emberek csoportját nézegette komótosan.

Persze tudom, hogy nem sok köze volt a dologhoz, de mindketten tudtuk, hogy sikerülni fog az írásbelink, hisz „a bácsi nem hazudik”. Erős közepes dolgozat megírásával mehettünk haza, hogy kipihenjük a hosszú hétvége fáradalmait, és készüljünk a rettegett hétfőre, mikor is szóban és gyakorlatban kellett meggyőznünk vizsgáztatóinkat, hogy a szakma minden csínját-bínját magunkévá tettük.

Azonban valami furcsa dolog történt vasárnap éjjel 12-kor. Legnagyobb meglepetésemre csöngettek. Ennél nagyobb meglepetést már csak az éjféli vendég látképe okozott. Kovi barátnőm állt a kapuban kisírt szemekkel. Kiderült, hogy szegénykém összeveszett a családjával –bár tőle nagyon távol állt a veszekedés-, és összepakolt, és kibuszozott hozzánk a belvárosból. Persze alvás nem sok volt, hiszen hajnalig beszélgettünk. Addigra sikerült megnyugtatnom kissé.

Reggel a pár órai alvást követve indultunk a nagy megmérettetésre. Nem volt elég kialvatlanságunk, és elemi félelmünk a vizsgától, még a bácsi sem állt kint az erkélyen. A lehető legrosszabb hangulatban érkeztünk az iskolánkhoz közeli parkba, ahol hasonló állapotban lévő osztálytársainkkal találkoztunk. Úgy tízen lehettünk. Mind ideges, gyomorremegős, kialvatlan vizsgázó. A nagy beszélgetések közepette megszületett a nagy ötlet: igyunk némi alkoholt, az biztos jót fog tenni a gyomorremegés ellen. Az ötlet remekül bevált, kivéve Kovi barátnőmnél. Nála ugyanis előhozta az előző napi sérelmeket, és úgy elkezdett sírni, mint aki abba sem akarja hagyni.

Minden erőnket összeszedve betámogattuk az aulába, letámasztottuk egy oszlop mellé, és azon igyekeztem, hogy lehetőleg senki ne piszkálja. A legnagyobb baj az volt, hogy az osztályfőnökünk külön felhívta a figyelmünket arra, hogy véletlenül se bőgjünk, mert azt nagyon nem szeretik a vizsgabiztosok. Épp ezen a kijelentésen, és a megoldáson töprengtem, amikor hirtelen megjelent az osztályfőnök, és természetesen azonnal kibökte a sírdogáló barátnőmet. Térült-fordult, majd egyszer csak eltűntette a tanári ajtó mögött. Mire 20 perc múlva előkerült, már nyoma sem volt a sírós kedvének, meglepő módon vigyorgott, mint a vadalma. Mint az utólag kiderült, ez a nyugtatónak volt köszönhető, amit az osztályfőnök adott neki. Hogy aztán az italtól, a gyógyszertől, vagy annak keverékétől lett-e jobban, azt nem tudni, mindenesetre be nem állt a szája.

A csoda viszont csak eztán következett: Kovi átment történelemből annak ellenére, hogy a Zrínyi család tételéből pusztán annyit tudott, hogy volt egy Zrínyi Miklós, és egy Zrínyi Ilona. Valahogy mégis sikerült neki.

Én sem álltam sokkal jobban, hiszen a 4x40 tételből az első 10 darabokat tanultam meg. A húzott tételeim: 1,5,1,12. Az első hárommal nem is volt gond, de a 12-es tételt pont történelemből húztam. Kiegyezés. A fejem olyan üres volt, mint egy lufi. Ültem a papírom felett, és gondolkoztam. Nyilván szemet szúrhatott a történelem tanárnőmnek kétségbeesett arcom, mert egyszer csak felállt, odajött hozzám. Miközben letette a padomra a segédkönyvet, furcsán integetett a fejével. Először nem értettem mit akar, aztán megláttam a behajtást az egyik oldalon: 13 aradi vértanú. Mivel tényleg semmit nem tanultam meg róla, idétlen hunyorgásokkal jeleztem, hogy fogalmam sincs mit akart ezzel mondani.

Gondolom kezdett összedőlni a világról és a tanulóiról alkotott képe, mert borzasztó bosszúsan jegyzetelni kezdett, majd kisvártatva megjelent egy újabb könyvvel, majd a szája sarkából odasziszegte: be van hajtva a sarka, ott nyissam ki. Hát megtettem. A sorok közé volt beírva, amit mondanom kellett, így gyorsan elkezdtem jegyzetelni. Az utolsó két nevet ugyan már nem tudtam elolvasni, de gondoltam nem lehet baj belőle, hiszen az egész anyagot tudom. Nem így történt, újabb blamázs lett a vége. Szépen lefeleltem amit kellett, épp lélegeztem volna fel, mikor rám nézett, és megkérdezte: Évikém, ha nem tudod mondani, ki volt a két párt vezetője, már végeztünk is. Itt kínomban nem tudtam mást tenni, elnevettem magam. Úgy meglepődtek a reakciómon, hogy simán kidobtak egy hármassal.

Irtó boldogok voltunk mindketten a barátnőmmel, és büszkék, hogy helytálltunk, ha kis segítséggel is. Ma már persze csak mosolygok rajta, és egyáltalán nem vagyok büszke a történtekre, de ezek is mi voltunk. Azóta pótoltuk hiányosságainkat, és jó szakemberek lettünk.

Kovi barátnőm azóta anyuka lett, és azt hiszem sem én – a keresztanyja lettem a manónak-, sem ő nem fogja bőszen elmesélni a fiának a történteket. De úgy érzem erre is emlékezni kell, és talán ha olvassa, ő is mosolyogni fog, és lehet, hogy elnézőbbé válik a fia csintalanságaival szemben.

Mert csak a jót akarjuk átadni, de elfelejtjük, hogy milyenek is voltunk.

(Süveg Éva)